Hétvégén fiús programunk volt, a világ egyik legnagyobb hadtörténeti múzeumában, a
War Memorial-ban jártunk.
Koreának háborúkból rendesen kijutott viharos történelme során, de a legfájóbb és (remélhetőleg) a legutolsó fegyveres konfliktust a 60 évvel ezelőtti harcok jelentették.
A múzeum kiállításainak többsége is ebbe az időkbe kalauzol vissza. Mindezt nagyon modern köntösben, így még a katonai dolgok iránt szerény érdeklődést mutató látogatókat is magával ragadják az igazán profi módon elkészített interaktív tárlatok és a 3 ill. 4 dimenziós vetítések. Így voltam vele én is, a fiúk viszont különösen élvezték, sokat kérdeztek, kipróbáltak mindent.
Annak is nagyon örülök, hogy ezt a túrát nem tavasszal, hanem csak most iktattuk be, amikor már végre lenyugodtak a kedélyek és az év eleji fenyegetőzések után megint elindult némi közeledés.
Szerencsére mostanában a háború miatt szétszakított családok újraegyesítéséről és az áprilisban bezárt közös ipari park megnyitásáról szólnak a hírek.
Íme egy zanzásított összefoglaló a 60 évvel ezelőtt véget ért háborúról:
Az 1950 és 1953 közötti koreai háború gyökerei a második világháborúig nyúlnak vissza. 1945-ben az egymással szövetséges szovjet és amerikai hadsereg vállvetve harcolt a japánok ellen. A háború a Észak-Kína területén és a koreai félszigeten folyt a legnagyobb intenzitással, ám a két nagyhatalom végül legyőzte a fasiszta Japánt.
A potsdami konferencián történt megegyezés értelmében a 38. szélességi fok mentén ideiglenes befolyási övezetekre (megszállási zónákra) osztották Koreát. Északról a szovjet hadsereg, délről pedig az amerikaiak szállták meg a félszigetet, így annak megosztottsága hasonlított a németországihoz.
A két állam megalakulásával a szuperhatalmak rendezettnek látták a koreai kérdést, ezért fokozatosan megkezdték csapataik kivonását a félsziget területéről.
Az amerikai csapatok nagy része 1949-re hagyta el a déli zónát, így ezután a (déli) Koreai Köztársaságot csak a saját hadserege védte, amely akkoriban jóval gyengébb és tapasztalatlanabb volt az északi haderőnél.
Kim Ir Szen (a mostani ifjú vezér nagyapja) a háborút megelőző hónapokban egyeztetett
Sztálinnal, azonban Moszkva nem támogatta maradéktalanul az észak-koreai kommunisták terveit. Kim pedig próbálta meggyőzni Sztálint arról, hogy egy villámháború keretében néhány hét leforgása alatt újraegyesíti a Koreai-félszigetet. A kikosarazott észak-koreai kommunista vezető ezután
Mao Ce-tungot is felkereste, akinek nagy ravaszan azt a hírt vitte, hogy Sztálin maradéktalanul támogatja a háború tervét, mire Mao ígéretet tett Kim Ir Szennek, hogy szükség esetén segítséget nyújt Észak-Koreának.
1950. június 25-én Észak-Korea meglepetésszerű támadást indított Dél ellen és a fegyver- és létszámfölénnyel rendelkező, T-34-es tankokkal felszerelt északi hadsereg három napon belül elfoglalta Szöult és fokozatosan továbbnyomult a félsziget déli irányába.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsa még a támadás napján összeült, Észak-Koreát agresszornak nyilvánította ki, s tagállamait felszólította Dél-Korea támogatására.
Harry Truman amerikai elnök az amerikai légierőt és haditengerészetet küldte a déliek segítségére, de időközben tizenhat ország részvételével a nemzetközi haderő szervezése is megkezdődött, így közös erővel hamarosan megfordították a háború menetét.
Az ENSZ-csapatok visszafoglalták Szöult, bevették Phenjant, és október végénél már egészen a kínai határig eljutottak. Itt jött be Kína a képbe, a közelgő déli sereget nem nézte tétlenül és szovjet haditechnikával felfegyverzett háromszázezer "önkéntesét" küldte az északiak segítségére. 1950 decemberében visszafoglalták Phenjant, 1951 januárjában pedig Szöult.
Ezután az ENSZ-erők fegyver-, élelem- és ruhautánpótlással újra megerősödött csapatai ismét ellentámadást indítottak, immár másodszorra visszavették a déli fővárost, de 1951 áprilisára a harmincnyolcadik szélességi foknál patthelyzet alakult ki.
A felek a következő két évben is véres csatákat vívtak egymással, bár az Egyesült Államok vezette katonai szövetség a tengeren és a levegőben is domináns pozícióba került, a kommunisták védelmi állásait nem sikerült áttörni.
A háború elhúzódása Washingtonban is szakadáshoz vezetett, ugyanis a radikális kommunistaellenes politikusok közül mind többen követelték
Trumantól, hogy Kínának is üzenjen hadat, az elnök azonban tartott egy világméretű konfliktus kirobbanásától, ezért mindvégig elutasította egy új front megnyitását. Kína megtámadása mellett többen az atomfegyver bevetését is szorgalmazták,
Truman, majd
Eisenhower azonban ezen a téren is megelégedett a szóbeli fenyegetéssel.
A háborúskodásnak végül az 1953. július 27-én Panmindzsonban megkötött fegyverszüneti szerződés vetett véget. A dokumentum értelmében a harcvonal mindkét oldalán két-két kilométeres sávban demilitarizált övezetet hoztak létre, megszabva, hogy a zónában milyen létszámú és fegyverzetű egységek őrjáratozhatnak. Ezt a
Semleges Nemzetek Vizsgálóbizottsága ellenőrzi. A demilitarizált övezet területén belül két falu helyezkedik el, ahol ENSZ-csapatok látják el a védelmi feladatokat még most is. Békeegyezmény viszont azóta sem született, Korea kettéválása így véglegesnek bizonyult.
Ez volt tehát a hidegháború első, s egyben legvéresebb fegyveres konfliktusa, melyet sokan a harmadik világháború főpróbájának tartottak. Az amerikai emberveszteséget ötvennégyezerre, a további ENSZ-erőkét kilencvennégyezerre, az északiakét félmillióra, a kínaiakét egymillióra, a déliekét a polgári áldozatokkal együtt 1,3 millióra becsülik. A harcok során mindkét országrészt szinte a földig lerombolták.
A panmindzsoni fegyverszünet óta eltelt hat évtizedben Korea két része teljesen eltérő úton haladt: Dél a kelet-ázsiai "kis tigrisek" egyikeként a világgazdaság meghatározó szereplője lett, Észak pedig egyre mélyebb nyomorba süllyedt a
Kim dinasztia diktatúrája alatt.
forrás: Rubiconline, Wikipedia
.jpeg)
