Yang története

A japán megszállás alatt koreai férfiak ezreit kényszerítették arra, hogy a japán hadseregben harcoljanak, az egyik fiatalember története különösen érdekes és elgondolkodtató.

Miután a 18 éves Yang Kyoungjong-ot a japánok 1938-ban erőszakkal besorozták, hamarosan a Kvantung-hadsereg (a Japán Császári Hadsereg legnagyobb és legrangosabb hadseregcsoportja) katonájaként harcolt a szovjetek ellen. A fiú később fogságba esett és egy európai munkatáborba került. A megcsappant állományú szovjetek kénytelenek voltak az erős fizikumú foglyaikat is hadra fogni, így szegény Yang 1942-től már a Vörös Hadsereget erősítette. Innen került aztán egy év múlva a németek fogságába, akik viszont egyenesen a Wehrmart egyenruhájába bújtatták és Normandiában állították csatasorba a partraszálló angolszász szövetségesek ellen.
Yang viszontagságos kalandjainak az amerikai ejtőernyősök vetettek véget; a sokadik elfogása után egy brit hadifogoly-táborba került, de ezután legalább már nem kellett többet harcolnia semmilyen idegen nemzet oldalán. 

Yang "német" katonaként, miután amerikai katonák elfogták Franciaországban (1944. június):  

Szabadulása után kivándorolt az Egyesült Államokba, 1992-ben halt meg Illinois államban, 72 évesen. Két fia és lánya sem nagyon ismerték sokáig a történetét, amely a "Weekly Korea" című lap révén 2002-ben vált világhírűvé.
Később egy film is készült, "My way - Utam" címmel, amelybe Yang igaz történetét is beleszőtték.
Aki inkább olvasni szeret, annak Antony Beevor: A második világháború c. könyvét ajánlom, itt ugyancsak a több hadsereget is megjárt koreai katona hihetetlen története áll az események hátterében.

A japán megszállás

A hatvan évvel ezelőtti háborún kívül a japán megszállás ejtette Koreán a másik súlyos (és maradandó) történelmi sebet.
Az 1910-től a második világháború végéig tartó időszak alatt a japánok a félsziget ásványkincseit kiszipolyozták, általánosak voltak a földelkobzások, de a gazdasági kizsákmányoláshoz hasonló mértékű volt a kulturális elnyomás is. A koreai szellem és kultúra totális eltiprása volt a cél. A megszállás idején megtiltották az iskolákban a koreai nyelv használatát, a koreaiakat japán nevek felvételére és a japán császárra tett hűségesküre kötelezték.  Lerombolták a templomokat és a helyükbe sintoista szentélyeket emeltek. A hagyománytisztelő koreai emberek nem viselhettek hanbok-ot, helyette japán népviseletbe kellett bújniuk, de még a harcművészetek gyakorlásáért, a népi játékokért is büntetés járt.
Háborús bűnök ezrei köthetők ehhez az időszakhoz: tömeggyilkosságok és kivégzések, nemi erőszak, fosztogatás és éheztetés.

A 35 évig tartó megszállás borzalmaira már csupán a legidősebb korosztály emlékezhet, de Dél-Koreában nagy figyelmet fordítanak arra, hogy az ország tragikus sorsát a fiatalabb generáció is megismerhesse. Ennek is köszönhető, hogy nehezen csillapodik a koreaiakat jellemző Japán-ellenesség (ez a szerényebb megfogalmazás...), olyannyira, hogy ezek a történelmi sérelmek a napi politikát is befolyásolják.

Japán nacionalista politikusok például mind a mai napig nem hajlandóak elismerni a megszállás alatti atrocitásokat, sőt, úgy vélik, hogy a szigetország valójában kifejezetten pozitív hatással volt Korea gazdasági fejlődésére. A japán politikai vezetés ugyanakkor a két ország diplomáciai kapcsolatainak normalizálódása óta a megbékélésre törekszik, az elmúlt másfél évtizedben az összes tokiói miniszterelnök bocsánatot kért már a japán megszállás alatti szörnyűségekért.

Egy 1965-ös megállapodás értelmében Japán kollektív kártérítést fizetett Dél-Koreának, melynek összege akkori áron közel 800 millió dollárra volt tehető, s ami elsősorban adományok, illetve kedvezményes hitelek keretein belül valósult meg. Emiatt a megszállás károsultjai hiába folyamodnak pénzügyi kárpótlásért, jogilag nincs lehetőségük semmilyen fajta egyéni kompenzációra.

A japán bíróság nemrég elutasította annak a 35 idős dél-koreai asszonynak a keresetét is, akiket a japán hadsereg prostitúcióra és katonai szolgálatra kényszerített. Pedig a történelmi kutatások szerint legkevesebb 200 000-re becsülhető azoknak a nagyrészt koreai (kisebb részt tajvani, kínai, filippinó és indonéz) nőknek a száma, akiket a japán hadsereg bordélyaiban ún. "comfort women"-ként fogva dolgoztattak.
Idén májusban nem csupán itt Koreában, hanem a nemzetközi sajtóban is nagy vihart kavart Osaka polgármesterének nyilatkozata. Toru Hashimoto azzal érvelt, hogy Japán háborús éveiben az ázsiai nők prostitúciós “munkába” állítása szükséges volt a katonai fegyelem fenntartásához és biztosította a katonák szükséges pihenését.

A két ország marakodását és egyúttal Korea büszkeségét jól jellemzi az is, hogy a nemzetközileg használatos Japán-tenger elnevezés helyett Koreában Keleti-tengernek nevezik a félszigetet ölelő vizeket.

Bálintnak is éppen ebbe a történelmi korba kalauzoló könyv a mostani kötelező olvasmánya - két tizenéves koreai kisgyerek viszontagságai a japán megszállás idején- , sokat mesél róla, így mi is ebben a témában szerveztünk a hétvégére múzeumlátogatást.

Országszerte tucatnyi emlékhely mutatja be a megszálló japánok által elkövetett rémtetteket, ilyen többek között a Seodaemun Börtönmúzeum is:

  http://www.sscmc.or.kr

a női börtönben a női mártírokról emlékeznek: 

a börtön udvarán található "tornaterem", a szűk cellákból ide vezényelték ki a rabokat és kötelezték testmozgásra, szigorúan egymástól elválasztva: 

Garden of Morning Calm - A reggeli nyugalom kertje

Anyuval egyívásúak vagyunk (még szép!), mindketten szeretjük a természetet, a virágokat, a csendet és a jó levegőt.

Nem is tudtam volna ennél szebb helyre vinni, hogy elbúcsúzzon Koreától.

Tőlünk kb. 60 kilométerre, egy meseszép völgyben bújik meg Korea kertjeinek gyöngyszeme, három méterrel a föld felett jártunk, annyira gyönyörű...

minden évszakban van miben gyönyörködni: 

nekem az elmúlt két ősz kimaradt, így most duplán örömködtem: 

a kiszáradt patakmeder kőrakásai - mi is raktunk egy tornyot és szépeket kívántunk:-) 

http://morningcalm.co.kr

még több fotó itt

Japán - Kiotó

Koyasan után a következő állomásunk Kiotó volt, ami újabb 100 kilométeres vonatozást jelentett. Amikor legurultunk a hegyről már szinte egybefüggő betonrengetegen keresztül vezetett az utunk. Az Osaka-Kobe-Kiotó alkotta régió mára teljesen egybeépült, 18 millió ember lakik itt, a tokiói után ez Japán második legnagyobb agglomerációja.
A hegyvidéki, nyugis Koyasanhoz viszonyítva különösen nagy volt a kontraszt.
Szöulban már hozzászokhattunk a nagyvárosi környezethez, de ez annyiban volt más, hogy jóval kevesebb autót láttunk az utakon, ami nem csoda, hiszen sokkal egyszerűbb, gyorsabb a sűrű és nagyon profi metró- vagy vonathálózatot választani.

Gazdag történelmi és kulturális kincsei miatt Kiotó ma Japán első számú turisztikai célpontja.
A régészeti feltárások alapján a város területe már időszámításunk előtt is lakott volt, bár a 6. század előtti időszakból csak kevés emlék maradt fenn.
A 8. században a buddhista papok növekvő befolyása elől Kammu császár Jamasiró tartományban jelölte ki az új főváros helyét. Az 794-ben alapított Kiotó nevéhez méltóan (kioto jelentése: „a fővárosok fővárosa”) csaknem egy évezredig maradt a császárság fővárosa.
Bár a második világháború végén az Egyesült Államok atomtámadásának egyik tervezett célpontja volt, kulturális jelentősége miatt mégsem dobtak rá bombát. A háború alatt sem szenvedett nagy károkat, emiatt a több mint 1800 templom, sok száz szentély és műemlék épület a régi szépségében pompázik.

Amikor egy ősi fővárosba utazik az ember, nem éppen egy ultramodern város képe lebeg a szeme előtt...

már a vasútállomás is sokkoló volt: 

kilátás a Kiotó Toronyból  - a gyakori földrengések miatt errefelé kevesebb a felhőkarcoló 

szerencsére Kelet-Kiotóban már hangulatosabb volt a városi séta:

  

még gésákkal is találkoztunk:

Japán régi épületei szerencsésebben vészelték át a háborút, Koreához képest jóval több templom és egyéb történelmi, kulturális örökség maradt meg az eredeti állapotában: 

 A Császári Palota egy kicsit csalódás volt, a látogatáshoz külön engedély kellett kérnünk, de mindent csak tisztes távolságból lehetett megcsodálni  - a koreai paloták ennél jóval díszesebbek

a palotakertben is csak messziről gyönyörködhettünk, a kordonok itt is megálljt parancsoltak... 

a japán konyha viszont nagyon bejött, bár Gábor hiányolta a kimchit:-) 

a többi fotót az albumban találjátok itt

Japán - Koyasan

Anyukámnak hála a gyerekeket ezúttal otthon hagyhattuk és az elmúlt napokban egy igazi felfedező túrán jártunk Japánban.
A fiúknak is nagy élmény lett volna ez az utazás, de minden bizonnyal napi néhány órás városlátogatásban ki is merült volna a lelkesedésük, nem beszélve a többszöri átszállással tarkított vonatozásokról, a kolostori kosztról vagy a hajnali szertartásról. Mi viszont egy jó nagyot turistáskodtunk, rengeteget sétáltunk, minden nap holtfáradtan, de tengernyi élménnyel keveredtünk ágyba.
Gábor szinte minden hónapban munka ügyben jár Tokióban, így velem együtt őt is jobban érdekelte a régi főváros, Kiotó. Ezen kívül akartunk még valami különleges élményt, amit aztán a koyasani kitérőnkkel sikerült is begyűjteni.

Meglepő módon a National Geographic 400 oldalas Japánról szóló útikönyve mindössze egy rövid mondat erejéig tesz említést Koyasanról, de szerencsére egy tripadvisori élménybeszámoló kellően felcsigázott ahhoz, hogy ezt a 900 méter magasan fekvő ősi buddhista központot is felkeressük, s aminek köszönhetően az eddigi ázsiai utazásaink egyik, ha nem a legnagyobb élményével lettünk gazdagabbak.

Osaka Szöulból bő egy órás repülőúttal könnyen elérhető, onnan pedig Japán hiper-szuper vasúthálózatával nem jelent nagy gondot egy körutazás megszervezése. Már ott "gyanússá" vált a rendszer, hogy amikor terveztem az átszállásokat, nem napi néhány, hanem negyed óránként legalább 5-6 féle variációt dobott ki még egy-egy bonyolultabbnak tűnő szakaszra is. Végül minden gond nélkül zajlott a nagy vonatozás, nagyon jól éreztük magunkat, a japán emberek még a koreaiaknál is kedvesebbek és segítőkészek, Koyasant pedig tényleg kár lett volna kihagyni.

Koyasan

A Shingon nevű buddhista iskola alapítója Kobo Daishi a Koya-hegy nyolc hegycsúccsal körbe ölelt kicsi fennsíkját a lótuszvirág szirmaihoz hasonlította és úgy gondolta, hogy ennél alkalmasabb helyszínt nem is találna Japánban a szerzetesek tanításához. 824-ben épült itt az első kolostor, de ma már több, mint 100 kisebb-nagyobb templom fekszik a kisvárossá fejlődött Koyasan területén. A szerzetesek évente több ezer zarándokot és turistát látnak vendégül, számos buddhista fesztivált rendeznek errefelé, itt található ma Japán legnagyobb buddhista temetője és 2004 óta az UNESCO Világörökségek Listáján is szerepel "A Kii-hegység szent helyei és zarándokútjai" között.

http://eng.shukubo.net

Fotókat az albumban találtok itt, s hogy kedvet kapjatok fellapozni, íme néhány közülük ízelítőül:

a szállásunk - az itt található 54 szállás közül 52 ehhez nagyon hasonló:

a szobánk - rizspapír ablakok, vékony, mozgatható paravánfalak, közös fürdő (zsámolyos zuhanyokkal, forró vizes merülőmedencével):

a templomi szállásunk buddhista szentélye - itt volt a közös reggeli szertartás 6:30-kor

Konpon Daito - az eredeti templom 816-ban épült. Az 50 méteres pagoda egy olyan mandalának a középpontja, mely nem csak a Koyasant körbeölelő hegyeket, hanem egész Japánt is lefedi:

pagodákból itt nincs hiány: 

néhány utcarészlet:

Okunoin temető - 200 ezer faragott kő- és fasíremlék mellett itt található Kobo Daishi mauzóleuma is:

folyt köv. Kiotó...

Szerzetesek eledele

Ha ellátogatunk valamelyik hegyi kolostorba, akkor az ott lakó szerzetesek tárt karokkal várnak mindenkit egy finom ebédre. Nagy kondérokban főznek, az önkiszolgáló étkezőben mindenki kedvére válogathat, majd miután szorgosan elmosogattunk magunk után, az adománydobozba dobott pénzzel meghálálhatjuk a szíves vendéglátást.

Ma anyukámmal voltunk hegyet mászni, nagyon büszke vagyok rá, hogy a 72. szülinapját ilyen fitten ünnepelte.

most is lesz mit a klubban elmesélni...

itt készült az ebéd: 

a kolostori menza (jobb szélen az adománydoboz): 

más, mint a mama főztje:-)

Malacfejes gyáravató

Meséltem már többször, hogy itt Koreában mennyire ragaszkodnak a hagyományokhoz, de azért sosem gondoltam volna, hogy még egy európai székhelyű multicégnél is előkerülhetnek az ősi szimbólumok.

Gáboréknál egy új palackozó üzem hivatalos megnyitója volt tegnap, másfél órányira Szöultól egy kisebb városban. Mivel egy új üzlet beindulásához szerencse kell, ezért természetes volt, hogy a csarnokban egy kisebb áldozati oltárt is felállítanak, rajta gyertyával, gyümölcsökkel és egy frissen levágott disznófejjel. A hagyomány szerint egy pénzzel teli borítékot is kell a malac szájába (ha nincs már hely, akkor az orrába, fülébe) gyömöszölni, majd a cipőt levéve, háromszor térdre borulva fohászkodni a jó szerencséért.

A fejet, gyümölcsöket később megették, az összegyűjtött pénzt pedig egy alapítvány kapta:-)

készül az áldozati oltár: 

az ünnepélyes meghajlás (Gábor a bal szélen), a malac füle, szája ekkor már tele volt:

és amihez a jószerencse kell: