Kim Hyon-hui a KAL858-as járat terroristanője

A Kim dinasztia rémtetteit valószínűleg hetekig lehetne sorolni.
Ha a legdurvább eseteket kellene kiemelni, akkor a dél-koreai légitársaság Bagdadból Szöulba tartó járatának 1987-es tragédiája a lista elejére kerülne.

Az 1988-as szöuli olimpia nagy szálka lehetett Kim Jong Il szemében, ha képes volt száznál is több ártatlan ember életét feláldozni azért, hogy a sportolók és szurkolók kedvét elvegye a részvételtől.

A játékokat megelőző év novemberében két északi ügynök a Korean Airlines (KAL) 858-as járatának likvidálására kapott parancsot. Az egyik terrorista egy 25 éves észak-koreai nő, bizonyos Kim Hyon-hui volt.
A lányra még egyetemista éveiben vetette ki hálóját a titkosszolgálat. Gyors észjárású, művelt és csinos volt, diplomata szüleinek köszönhetően több nyelven beszélt, színészi pályára készült, azaz ideális ügynökjelöltnek bizonyult.
Egyik napról a másikra családjától, barátaitól elszakították és a rezsim egyik speciális katonai kiképzőbázisán néhány év alatt kiváló ügynököt faragtak belőle (japán nyelvre és szokásokra egy Japánból elrabolt nő tanította - lsd. előző poszt).

Hyon-hui - fedőnevén Ok Hwa - miután kézhez kapta a kedves vezető saját kézzel írt parancsát (sikeres küldetésért cserébe ígéretet kapott, hogy visszatérhet a családjához), egy idősebb "kollégával" karöltve Moszkván keresztül Budapestre repült. 4 éjszakát töltöttek Magyarországon, innen már hamis japán útlevelekkel, apa és lányát alakítva Bécs, Belgrád majd Bagdad felé folytatták az útjukat.
A kézipoggyászba csomagolt, rádióba rejtett robbanószerkezetet csak az iraki reptéren vették magukhoz és azzal együtt szálltak fel a Szöulba tartó gépre. A járat menetrend szerint Abu Dhabiban is megállt, hogy további utasokat vegyen fel, ekkor a két ügynök a fedélzeti csomagrekeszben "felejtette" a kézitáskát, majd Bahrein irányába menekült tovább. Hamis útlevelük először itt szúrt szemet a hatóságoknak és miután sikeres akciójuknak köszönhetően Mianmar légterében felrobbant a gép (fedélzetén 104 utassal és 11 fős személyzettel), a reptéren ragadt gyanús utasokat egy-kettőre elfogták. A kihallgatásuk alatt egy cigarettába rejtett ciánkapszula segítségével mindketten öngyilkosságot követtek el, de a fiatal nő túlélte a mérgezést. Ezt követően Dél-Koreába szállították, majd halálra ítélték, később azonban kegyelmet kapott, mert szörnyű tettét az északiak agymosási akciójának tulajdonították.

Kim Hyon-hui azóta tisztes polgári életet él, férjhez ment és két kisfia született, de az északiak bosszújától tartva csak testőrök kíséretével mer nyilvános helyeken mutatkozni. Szülőföldjén maradt családtagjait valószínűleg már régen kivégezték vagy munkatáborokba hurcolták.
Több életrajzi könyve bestseller lett, életéről film is készült, a jogdíjaknak köszönhetően nincsenek anyagi gondjai. Sőt, miután kiderült, hogy Szöul leggazdagabb negyedében vásárolt magának lakást, a zúgolódók nyomására komoly összeget, mintegy 200 millió forintot utalt az elhunyt áldozatok hozzátartozóinak számláira.


Az egyik könyve - Kémek iskolája - egy terroristanő vallomása - címmel magyarul is megjelent, de már csak antikváriumokban lelhető fel (az angol nyelvű epub, mobi vagy pdf változatát szívesen átküldöm, ha valakit érdekel).

  Az ausztrál ABC hírműsor tavaly készült interjúja:   

 

Megumi Yokota és a többi elrabolt japán története

Az északi vezetés nem csupán déli szomszédjával, hanem Japánnal is űzi kisded játékait.
Segélyek szerzésére, különböző gazdasági szankciók enyhítésére a legjobb módszer előrántani néhány adut és máris a Kim birodalom kénye-kedve szerint tepernek a szomszédban.
Míg Dél-Koreát a családegyesítési találkozókkal, addig Japánt a nyolcvanas években elrabolt polgáraival kapcsolatban zsarolja.

Ez is egy csúnya história.
Az észak-koreai titkosszolgálat 1977 és 1983 között legalább 80 (nem hivatalos vélemények szerint több száz) japán fiatalt rabolt el abból a célból, hogy az északi vezetéshez hű titkos ügynököket faragjon belőlük, illetve, hogy a segítségükkel az északi kémeket japán nyelvre és szokásokra tanítsa.
Az emberrablás áldozatai között néhány idősebb ember is akadt, akiket azért gyilkoltak meg, hogy nevükkel, személyes adataikkal visszaélve észak-koreai ügynökök szivároghassanak be Japánba.

Természetesen Kim és bandája tagadta a vádakat, de maga a japán kormány sem tett sokáig semmit a gyanús esetek felderítése érdekében. Az elkeseredett hozzátartozók harca azonban komoly belpolitikai botránnyá fajult és csak ezután történt némi előrelépés.
Tokió első hivatalos listáján 16 eltűnt neve szerepelt, de csak 13 esetben vállalta Phenjan a felelősséget, ezt is csak 2002-ben. Addigra többen meghaltak; az életben maradtak közül öt embernek  - valószínűleg jókora anyagi szolgáltatás ellenében - engedélyeztek egy rövidke családlátogatást (akik aztán érthető módon már nem akartak visszatérni Észak-Koreába).

A reménykedő hozzátartozók részéről  továbbra is nagy a nyomás, így a japán kormány minden követ (és pénzt) megmozgat, hogy még több eltűnt személy kerülhessen haza.

Most március elején egy igencsak érdekes találkozóra kerülhetett sor. Semleges terepen, Mongóliában az egyik elrabolt japán lány 26 éves gyermeke először ölelhette át nagyszüleit.
Ez a bizonyos leányzó - Kim Hye-gyong - a nagyvezér Kim Jong Un kishúgának a felügyelete alatt éli életét és jelenleg az északi vezetés egyik legnagyobb aduászának számít a Japánnal folytatott tárgyalásokban.

Megumi Yokota (Kim Hye-gyong édesanyja) az emberrablások szimbolikus alakjává vált Japánban és a nagyvilágban. 13 éves volt, amikor 1977 november közepén nyoma veszett, de szülei mind a mai napig hisznek abban, hogy lányuk egyszer hazatér.
Észak-Korea szerint Yokota férjhez ment (egy délről elrabolt koreai férfihez), megszületett a kislánya, de később öngyilkosságot követett el. A hamvait nagy kegyesen visszaküldték a szülőknek, de DNS vizsgálatok során kiderült, hogy egy idegen férfi maradványairól volt szó.
A szülőkben tehát tovább él a remény, szomorúságukat enyhíti, hogy legalább unokájukat megismerhették.

Az elrabolt áldozatokról készült dokumentumfilm: 

  

Kokárdás kutyakeresés

Évente egyszer márciusban,  a nemzeti ünnepünk környékén találkoznak a Dél-Koreában élő magyarok. Tegnap volt ez a várva várt nap, idén azonban igazoltan voltunk távol...az elszökött kutyánkat próbáltuk becserkészni.

Ha tehetem, minden nap elviszem Sunny-t sétálni; egy közeli hegygerincen találtam egy olyan ösvényt, ahol csak nagyon ritkán futunk össze kirándulókkal (a kiépített turistautak többségére sajnos tilos kutyát bevinni). Az erdőben a kutya szabadon rohangálhat kedvére, nagyon imádja. Ha csak annyit mondok neki, hogy "séta", innentől fogva nem lehet vele bírni, örömében ugrál össze-vissza, nyüszít, kaparja az ajtót. 

Hiába, a nagy kerten kívül is vágyik idegen szagokra. Állítólag ez a fajta 30 ezer szagot tud megkülönböztetni és azokra emlékezni.

Mivel a legtöbb időt velem tölti, így sikerült falkavezérré felküzdenem magam. Szép lassan szófogadó kutyust faragtam belőle, pedig korábban csak ha kedve tartotta, akkor hallgatott a nevére.

Amikor kijövünk az erdőből, mindig visszakapja a pórázt, de tegnap délben pont akkor jött arra egy furgon és az okostojás sofőr elkezdett dudálni, a kutya megijedt és elfutott, a kocsi pedig utána. Több száz méteren keresztül dudálva "kergette", én meg őket, de egy idő után hiába. Sunny valahol meglógott, de hiába hívtam, órákig kerestem, sajnos nem találtam. Gondolom rendesen bepánikolt és csak menekült a nagyvilágba.

Gábor is sietett haza, a környéket teleragasztottuk tacepaókkal, még a magyar barátaink is eljöttek segíteni - ők sem mentek miattunk ünnepelni.

A Bukhansan hegység lábánál lakunk, erdőből nincs hiány, így több irányba szétszéledve próbáltuk megkeresni szegényt. 

Már teljesen besötétedett, amikor nagy szerencsénkre Bálint rátalált. Valószínű már útban volt hazafelé, de egy kerítés állta az útját, onnan jelzett, amikor meghallotta a nevét.

Ezek a Jindo kutyák híresek arról, hogy a világ végéről is hazatalálnak.

A koreai Jindo szigetről kapták a nevüket, az innen elhurcolt kutyák halászcsónakokba megbújva tértek vissza a gazdáikhoz, emiatt mi is nagyon bíztunk abban, hogy Sunny is előbb-utóbb megjelenik az ajtónkban. 

Koreáról lévén szó, azért bennünk volt a félsz, hogy esetleg egy fazékban ér véget a nagy kaland.

Gyémánt-hegység: a turista nélküli turistaparadicsom

Az egymástól elszakított családok most is az észak-koreai Kumgang, azaz Gyémánt-hegység egyik szállodájában találkoztak.

Ez a terület egy különleges turisztikai régió Észak-Koreában, valószínűleg nincs is párja a nagyvilágban. Sokak szerint a koreai félsziget legszebb gyöngyszeméről van szó, csodaszép tájakkal, hegyi tavakkal, rengeteg vízeséssel, ezeréves templomokkal, kiépített erdei utakkal és minden igényt kielégítő szállodákkal és egyéb szálláslehetőséggel.
Ezeken a találkozókon kívül mégsem nyüzsögnek errefelé a turisták, évek óta nagyon csendes ez az eldugott vidék.
De nem volt ez mindig így.

Otthonról nehéz elképzelni, de itt Dél-Koreában hétvégenként nem csupán az utakon, de a hegyi ösvényeken is hömpölyög a tömeg. Errefelé életforma a kirándulás, kicsik és nagyok, de még a legidősebb korosztály is imád túrázni és hegyet mászni.
(Igaz, hogy itt ötször annyian élnek, mint Magyarországon, de mégis sokkal nagyobb arányban látunk hátizsákos kirándulókat, mint odahaza.)

Nem véletlen tehát, hogy a dél-koreai Hyundai cég óriási üzleti potenciált látott ebben a határhoz közeli érintetlen gyönyörű tájban. 1998-ban az akkori nagy vezérrel, Kim Jong Illel lepaktálva, több millió dollár értékben épített ide szállodákat, turistautakat, golfpályát és egyéb vendégcsalogató háttérintézményeket. Cserébe 50 évre szóló monopóliumot kapott az ide irányuló turistautak szervezésére, nyereségadó helyett pedig 50 dollár per turista összeget fizetett az északi vezetés kasszájába.

És a biznisz valóban beindult, özönlöttek a turisták, elsősorban délről, de a tengeren túlról is. Évente, több mint 300 ezer dél-koreai jött északi levegőt szívni, a Kim rezsim pedig több millió dollárt vágott zsebre ezért a különleges vendéglátásért (amiből aztán tudott fegyverkezni és a déli szomszédot megfenyegetni...).

Természetesen csak szervezett csoportos utazás jöhetett szóba; a régió hermetikusan lezárt terület volt, amolyan béke szigete a katonai diktatúrában.
Telefont, bizonyos objektívméret feletti fényképezőgépet, távcsövet, laptopot nem lehetett a bőröndbe csomagolni, ezenkívül minden turista csak a nyakában lógó igazolvánnyal együtt közlekedhetett és a kijelölt zónát sosem hagyhatta el.
Aztán mégis megtörtént a baj, 2008-ban egy dél-koreai asszony nem volt eléggé elővigyázatos, tiltott területre tévedt és szegényt azonnal lelőtték a lesben álló északi katonák.
Ezzel véget ért az idill, a déliek már nem jöttek többé.
Időközben a két ország közötti amúgy is gyenge lábakon álló kapcsolat még tovább romlott. A szokásos macska-egér harc odáig fajult, hogy a berágott északiak 2010-ben elfoglalták a déli tulajdonban lévő épületeket és a Hyundai céggel kötött megállapodástól is egyoldalúan visszaléptek.

Ez a múltheti találkozó ismét egy reménysugár, a déliek még sosem hittek annyira az újraegyesítésben, mint mostanában.
De a kiszámíthatatlan északi vezetés garantálja, hogy mindez egyelőre az álmok szintjén maradhasson.

Első blikkre nem is gondolnánk, hogy Észak-Koreában készültek ezek a fotók:

Rég nem látott rokonok

Az elmúlt napokban a családegyesítési találkozó részleteiről olvashattunk a legtöbbet, valamennyi újság címlapján egymásra boruló idős emberek fotói szerepeltek.

Amikor ősszel kisorsolták a résztvevőket, már akkor felkavaró volt olvasni azokról az elkeseredett emberekről, akiknek a neve nem került fel a listára, s mivel már idősek, betegek, valószínű soha többé nem is láthatják a családtagjaikat.

Csaknem 100 ezer (minden évben drasztikusan csökken a számuk) dél-koreai embernek él hozzátartozója északon, de közülük ezúttal is csak néhány százan láthatták viszont a szeretteiket.

Egy 93 éves apa például most találkozott életében először a 64 éves fiával. Még várandós volt a felesége, amikor a háború elszakította őket egymástól. A kettőjük közti hasonlóság szembetűnő volt. Miután sírva átölelték egymást, állítólag az apa először csak ennyit tudott mondani: "Mennyire megöregedtél kisfiam!"

Egy másik 91 éves bácsi pont az utazás előtt törte össze magát, emiatt az orvosai nem javasolták, hogy útra keljen. Ő viszont mindenképpen szeretett volna találkozni a két gyermekével, ezért egy mentőautóban került sor a nagy összeborulásra.

Több elszakított testvér is most láthatta egymást először, a háború óta mindössze néhány emlékfoszlányt vagy egy gyerekkori fotót őriztek egymásról.
60 évet kellett bepótolniuk röpke néhány óra alatt.

Ez volt az első olyan találkozó, amelyen Dél-Koreából elrabolt emberek is részt vehettek, de mivel kellően átmosták az agyukat, így volt aki a kitüntetéseit hozta magával és büszkén mesélte, hogy mennyire megbecsült katonája lett az északi rezsimnek.

Mindenki ajándékkal készült, de mivel az északiaknak szigorúan előírták, hogy mit, mennyit és milyen értékben fogadhatnak el, így elsősorban hanbok (népviselet), meleg ruha, gyógyszer, vitamin és némi édesség* kerülhetett a csomagba.

* Az ajándékba szánt édességek közül a mályvacukorral töltött csokis piskóta a legnépszerűbb, mert ezt az észak-koreai fekete piacon magas áron lehet csereberélni.

A sütemény a déli jólét szimbólumává vált, mióta a keszongi ipari parkban a (déli) tulajdonosok ezzel jutalmazzák az északi munkásokat. A fizetésen felül plusz pénzt nem adhatnak nekik, így maradnak az olyan helyben fogyasztható élelmiszerek, mint az instant leves, kávé és ez a csoki.  
A szemfüleseknek mindig sikerül néhány darabot kicsempészni, a szegény északiak pedig képesek egy egész napi fizetésüket (10 $) is feláldozni egy ilyen finomságért (ugyanez délen kb. fél dollárba kerül).

Imjingak Emlékpark és a Dorasan pályaudvar

Mindkét helyszín már a DMZ ellenőrzőpontjain kívül esik, azaz ide már útlevél és előzetes engedély nélkül is mehetünk.

Az Imjingak parkot a turisták mellett nagyon sok dél-koreai is látogatja, főleg családi, vallási ünnepek alkalmából, amikor is a határ túloldalán rekedt rokonaikra emlékeznek és a két Korea egyesítéséért imádkoznak.
Békeaktivisták is ebből a parkból szoktak "légipostán" adományokat és a Kim dinasztia megdöntésére bátorító röplapokat küldeni, mégpedig úgy, hogy a csomagokat óriás ballonokra erősítik, majd a megfelelő széljárást kihasználva a levegőbe engedik észak felé.

"A béke fala" és rajta kövek a világ minden tájáról, olyan országokból, ahol a koreaiakhoz hasonlóan sokat szenvedtek az emberek.  64 ország, 86 esemény - köztük két kő Magyarországról a tatárjárás és az 56-os forradalom emlékére.

Dorasan a DMZ után az első vasútállomás, az egyik legbizarrabb építmény, amit valaha láttam. Kívül-belül úgy néz ki, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, annyi szépséghibával, hogy az óriási fogadócsarnokot és csillogást csupán a Szöulból érkező turisták élvezhetik. Némi túlzás mindez napi két pár (!) szerelvény miatt, de ha az egyesítés után újra összeérnek a sínek, akkor az eddig szárazföldön teljesen elzárt déli rész is összeköttetésbe kerülne nemcsak a félsziget északi részével, hanem a transzszibériai vasúthoz csatlakozva egész Európával. 

Amikor majd az első vonat begördül északról, hálás fotótéma lesz megörökíteni azoknak az embereknek az arcát, akiknek addig egészen más képet festett a határon túli világról a Nagy Vezér - Kedves Vezető - Ifjú Utód trió.

  

Phenjan felé egyelőre zárva van a peron: 

DMZ - Panmindzson

Tegnap 7 év után először paroláztak és ültek le egy asztalhoz magas rangú észak- és dél-koreai politikusok, de sajnos nagy csoda ezúttal sem történt. Az álláspontok nem közeledtek, így a február végére tervezett családegyesítési találka továbbra is bizonytalan.
A tárgyalások helyszíne ezúttal is a határövezetben fekvő Panmindzson (Panmunjeom) volt.

Ugyanezt a panmindzsoni asztalt sétáltuk körbe mi is a DMZ túránk következő állomásaként.

A tárgyalásokra kialakított kék bádogépületnek (köv. kép bal szélén) természetesen északról és délről is van bejárata, a tárgyalóasztalt pedig centire pontosan úgy helyezték el, hogy a képzeletbeli középvonala a határvonal felett húzódjon.

Szigorú előírások voltak a viselkedésen kívül a ruházatot illetően is. Rövidnadrágban, ujjatlan pólóban vagy szandálban nem lehet errefelé turistáskodni, mert különben az északról skubizó katonák propagandafilmben mutogatnák a "szegény" déli embereket, akiknek még ingujjra vagy normális cipőre sem telik.

Rendíthetetlen (nem viasz, pedig úgy nézett ki) déli katona, a legmagasabb koreai, akit valaha láttam. Szerintem ide gondosan válogatják a daliás ifjakat, hogy ezzel is borsot törjenek a szomszédok orra alá. A jólétben élő déliek átlag 8 cm-rel magasabbak a déli rokonaiknál.

A DMZ területén dúló "zászlóháborút" viszont az északiak nyerték. Miután a déli zónában egy 130 kg súlyú lobogót emeltek kb. 100 méter magasba, válaszul északon egy 270 kilós zászlót készítettek és a déli toronynál 60 méterrel magasabb szerkezet tetejére tűzték. Ma ez a világ harmadik legmagasabb zászlórúdja.  

Egy profi tárlat a két Korea zűrös kapcsolatáról: 

és az 1953-ban Panmindzsonban aláírt fegyverszüneti megállapodás utolsó oldala -  a békeszerződés egyelőre még várat magára: 

Nem messze innen madártávlatból is átnézhetünk a határ túloldalára, ahol egy kamu falut húzott fel az északi propagandagépezet: messziről gondosan megépített házakat, rendezett portákat látni, de egy árva lélek sem lakik bennük. Pedig nagyon igyekeznek: percre pontosan minden este, mindig ugyanazokból az ablakokból villannak fel a lámpák...