Nélküled mi sem vagyunk - Élet az észak-koreai diktatúra elit egyetemén
Ezzel a címmel jelent meg néhány hete a dél-koreai származású, New York-ban élő írónő, Kim Suki regénye.
A szerző 6 hónapon keresztül angolt tanított a Phenjani Műszaki Egyetem diákjainak és az ott szerzett élményeit, tapasztalatait meséli el ebben a könyvben (a cím a diktatúra vezetőit dicsőítő dal egyik sorára utal, ezt kellett az egyetemistáknak naponta többször is elénekelniük).
Kim Suki ma a fiúk iskolájában tartott fényképes élménybeszámolót és könyvbemutatót. Az előadás érdekes volt, a téma viszont elég nyomasztó.
A világ legelzártabb diktatúrájának egyetemistái még sosem hallottak arról, hogy járt ember a Holdon, ismeretlen számunkra az Eiffel-torony vagy a Taj Mahal, viszont úgy tudják, hogy a vezérüket csodálja a nagyvilág ahogyan a bolygó legerősebb és leggazdagabb országát igazgatja.
A nő számára pont ezért volt nagy próbatétel, hogy véletlenül se szólja el magát, hiszen azzal önmagát és diákjait is veszélybe sodorta volna. Az angol tanári állás csak ürügy volt, igazából a könyvéhez gyűjtött anyagot. A titokban írt jegyzeteit pendrive-ra mentette és mindig a ruhájába rejtette. De nem volt ez olyan egyszerű, hiszen folyamatosan figyelték, mindenhová kisérték és saját diákjai írtak róla jelentéseket.
Állítólag júniusban Budapesten is lesz hasonló rendezvény, így akit érdekel a téma, annak feltétlenül ajánlom a könyvet és az író-olvasó találkozót is (angol nyelvű e-book változatot szívesen küldök).
http://www.sukikim.com/
https://www.hvgkonyvek.hu/nelkuled-mi-sem-vagyunk
Részlet a könyvből:
Előszó
Az idő ott mintha más ritmusban telt volna. Amikor valaki a külvilágtól elzárva él, minden egyes nap pontosan ugyanolyan, mint az előző. Ez az egyformaság addig gyúrja a lelket, amíg az ember egy lélegző, táplálkozó, ürítkező lénnyé válik, amely napfelkeltekor ébred, és napnyugtával nyugovóra tér. Ez az üresség minden lassan múló nappal mélyebbre és mélyebbre szivárog, miközben mindenki láthatatlanná és jelentéktelenné válik. Néha egy végtelenül körbe-körberepkedő, apró bogárnak éreztem magam. Abban az irgalmatlan vákuumban semmi sem mozdult. Nem adhattunk hírt magunkról, és hozzánk sem jutottak el hírek. Nem volt kit felhívni, és nem csörgött ránk senki. Nem volt olyan email, levél, gondolat, amely megfelelt volna a rezsim előírásainak. Harminc tanárnak álcázott misszionárius,kétszázhetven észak-koreai fiú hallgató és én: egy író, aki tanárnak álcázott misszionáriusnak mutatta magát. Elzárva éltünk egy szigorúan őrzött, Phenjan kihalt külvárosában fekvő, kampusznak álcázott börtönben, és csak egymásra számíthattunk.
