Kim Hyon-hui a KAL858-as járat terroristanője

A Kim dinasztia rémtetteit valószínűleg hetekig lehetne sorolni.
Ha a legdurvább eseteket kellene kiemelni, akkor a dél-koreai légitársaság Bagdadból Szöulba tartó járatának 1987-es tragédiája a lista elejére kerülne.

Az 1988-as szöuli olimpia nagy szálka lehetett Kim Jong Il szemében, ha képes volt száznál is több ártatlan ember életét feláldozni azért, hogy a sportolók és szurkolók kedvét elvegye a részvételtől.

A játékokat megelőző év novemberében két északi ügynök a Korean Airlines (KAL) 858-as járatának likvidálására kapott parancsot. Az egyik terrorista egy 25 éves észak-koreai nő, bizonyos Kim Hyon-hui volt.
A lányra még egyetemista éveiben vetette ki hálóját a titkosszolgálat. Gyors észjárású, művelt és csinos volt, diplomata szüleinek köszönhetően több nyelven beszélt, színészi pályára készült, azaz ideális ügynökjelöltnek bizonyult.
Egyik napról a másikra családjától, barátaitól elszakították és a rezsim egyik speciális katonai kiképzőbázisán néhány év alatt kiváló ügynököt faragtak belőle (japán nyelvre és szokásokra egy Japánból elrabolt nő tanította - lsd. előző poszt).

Hyon-hui - fedőnevén Ok Hwa - miután kézhez kapta a kedves vezető saját kézzel írt parancsát (sikeres küldetésért cserébe ígéretet kapott, hogy visszatérhet a családjához), egy idősebb "kollégával" karöltve Moszkván keresztül Budapestre repült. 4 éjszakát töltöttek Magyarországon, innen már hamis japán útlevelekkel, apa és lányát alakítva Bécs, Belgrád majd Bagdad felé folytatták az útjukat.
A kézipoggyászba csomagolt, rádióba rejtett robbanószerkezetet csak az iraki reptéren vették magukhoz és azzal együtt szálltak fel a Szöulba tartó gépre. A járat menetrend szerint Abu Dhabiban is megállt, hogy további utasokat vegyen fel, ekkor a két ügynök a fedélzeti csomagrekeszben "felejtette" a kézitáskát, majd Bahrein irányába menekült tovább. Hamis útlevelük először itt szúrt szemet a hatóságoknak és miután sikeres akciójuknak köszönhetően Mianmar légterében felrobbant a gép (fedélzetén 104 utassal és 11 fős személyzettel), a reptéren ragadt gyanús utasokat egy-kettőre elfogták. A kihallgatásuk alatt egy cigarettába rejtett ciánkapszula segítségével mindketten öngyilkosságot követtek el, de a fiatal nő túlélte a mérgezést. Ezt követően Dél-Koreába szállították, majd halálra ítélték, később azonban kegyelmet kapott, mert szörnyű tettét az északiak agymosási akciójának tulajdonították.

Kim Hyon-hui azóta tisztes polgári életet él, férjhez ment és két kisfia született, de az északiak bosszújától tartva csak testőrök kíséretével mer nyilvános helyeken mutatkozni. Szülőföldjén maradt családtagjait valószínűleg már régen kivégezték vagy munkatáborokba hurcolták.
Több életrajzi könyve bestseller lett, életéről film is készült, a jogdíjaknak köszönhetően nincsenek anyagi gondjai. Sőt, miután kiderült, hogy Szöul leggazdagabb negyedében vásárolt magának lakást, a zúgolódók nyomására komoly összeget, mintegy 200 millió forintot utalt az elhunyt áldozatok hozzátartozóinak számláira.


Az egyik könyve - Kémek iskolája - egy terroristanő vallomása - címmel magyarul is megjelent, de már csak antikváriumokban lelhető fel (az angol nyelvű epub, mobi vagy pdf változatát szívesen átküldöm, ha valakit érdekel).

  Az ausztrál ABC hírműsor tavaly készült interjúja:   

 

Megumi Yokota és a többi elrabolt japán története

Az északi vezetés nem csupán déli szomszédjával, hanem Japánnal is űzi kisded játékait.
Segélyek szerzésére, különböző gazdasági szankciók enyhítésére a legjobb módszer előrántani néhány adut és máris a Kim birodalom kénye-kedve szerint tepernek a szomszédban.
Míg Dél-Koreát a családegyesítési találkozókkal, addig Japánt a nyolcvanas években elrabolt polgáraival kapcsolatban zsarolja.

Ez is egy csúnya história.
Az észak-koreai titkosszolgálat 1977 és 1983 között legalább 80 (nem hivatalos vélemények szerint több száz) japán fiatalt rabolt el abból a célból, hogy az északi vezetéshez hű titkos ügynököket faragjon belőlük, illetve, hogy a segítségükkel az északi kémeket japán nyelvre és szokásokra tanítsa.
Az emberrablás áldozatai között néhány idősebb ember is akadt, akiket azért gyilkoltak meg, hogy nevükkel, személyes adataikkal visszaélve észak-koreai ügynökök szivároghassanak be Japánba.

Természetesen Kim és bandája tagadta a vádakat, de maga a japán kormány sem tett sokáig semmit a gyanús esetek felderítése érdekében. Az elkeseredett hozzátartozók harca azonban komoly belpolitikai botránnyá fajult és csak ezután történt némi előrelépés.
Tokió első hivatalos listáján 16 eltűnt neve szerepelt, de csak 13 esetben vállalta Phenjan a felelősséget, ezt is csak 2002-ben. Addigra többen meghaltak; az életben maradtak közül öt embernek  - valószínűleg jókora anyagi szolgáltatás ellenében - engedélyeztek egy rövidke családlátogatást (akik aztán érthető módon már nem akartak visszatérni Észak-Koreába).

A reménykedő hozzátartozók részéről  továbbra is nagy a nyomás, így a japán kormány minden követ (és pénzt) megmozgat, hogy még több eltűnt személy kerülhessen haza.

Most március elején egy igencsak érdekes találkozóra kerülhetett sor. Semleges terepen, Mongóliában az egyik elrabolt japán lány 26 éves gyermeke először ölelhette át nagyszüleit.
Ez a bizonyos leányzó - Kim Hye-gyong - a nagyvezér Kim Jong Un kishúgának a felügyelete alatt éli életét és jelenleg az északi vezetés egyik legnagyobb aduászának számít a Japánnal folytatott tárgyalásokban.

Megumi Yokota (Kim Hye-gyong édesanyja) az emberrablások szimbolikus alakjává vált Japánban és a nagyvilágban. 13 éves volt, amikor 1977 november közepén nyoma veszett, de szülei mind a mai napig hisznek abban, hogy lányuk egyszer hazatér.
Észak-Korea szerint Yokota férjhez ment (egy délről elrabolt koreai férfihez), megszületett a kislánya, de később öngyilkosságot követett el. A hamvait nagy kegyesen visszaküldték a szülőknek, de DNS vizsgálatok során kiderült, hogy egy idegen férfi maradványairól volt szó.
A szülőkben tehát tovább él a remény, szomorúságukat enyhíti, hogy legalább unokájukat megismerhették.

Az elrabolt áldozatokról készült dokumentumfilm: 

  

Kokárdás kutyakeresés

Évente egyszer márciusban,  a nemzeti ünnepünk környékén találkoznak a Dél-Koreában élő magyarok. Tegnap volt ez a várva várt nap, idén azonban igazoltan voltunk távol...az elszökött kutyánkat próbáltuk becserkészni.

Ha tehetem, minden nap elviszem Sunny-t sétálni; egy közeli hegygerincen találtam egy olyan ösvényt, ahol csak nagyon ritkán futunk össze kirándulókkal (a kiépített turistautak többségére sajnos tilos kutyát bevinni). Az erdőben a kutya szabadon rohangálhat kedvére, nagyon imádja. Ha csak annyit mondok neki, hogy "séta", innentől fogva nem lehet vele bírni, örömében ugrál össze-vissza, nyüszít, kaparja az ajtót. 

Hiába, a nagy kerten kívül is vágyik idegen szagokra. Állítólag ez a fajta 30 ezer szagot tud megkülönböztetni és azokra emlékezni.

Mivel a legtöbb időt velem tölti, így sikerült falkavezérré felküzdenem magam. Szép lassan szófogadó kutyust faragtam belőle, pedig korábban csak ha kedve tartotta, akkor hallgatott a nevére.

Amikor kijövünk az erdőből, mindig visszakapja a pórázt, de tegnap délben pont akkor jött arra egy furgon és az okostojás sofőr elkezdett dudálni, a kutya megijedt és elfutott, a kocsi pedig utána. Több száz méteren keresztül dudálva "kergette", én meg őket, de egy idő után hiába. Sunny valahol meglógott, de hiába hívtam, órákig kerestem, sajnos nem találtam. Gondolom rendesen bepánikolt és csak menekült a nagyvilágba.

Gábor is sietett haza, a környéket teleragasztottuk tacepaókkal, még a magyar barátaink is eljöttek segíteni - ők sem mentek miattunk ünnepelni.

A Bukhansan hegység lábánál lakunk, erdőből nincs hiány, így több irányba szétszéledve próbáltuk megkeresni szegényt. 

Már teljesen besötétedett, amikor nagy szerencsénkre Bálint rátalált. Valószínű már útban volt hazafelé, de egy kerítés állta az útját, onnan jelzett, amikor meghallotta a nevét.

Ezek a Jindo kutyák híresek arról, hogy a világ végéről is hazatalálnak.

A koreai Jindo szigetről kapták a nevüket, az innen elhurcolt kutyák halászcsónakokba megbújva tértek vissza a gazdáikhoz, emiatt mi is nagyon bíztunk abban, hogy Sunny is előbb-utóbb megjelenik az ajtónkban. 

Koreáról lévén szó, azért bennünk volt a félsz, hogy esetleg egy fazékban ér véget a nagy kaland.

Gyémánt-hegység: a turista nélküli turistaparadicsom

Az egymástól elszakított családok most is az észak-koreai Kumgang, azaz Gyémánt-hegység egyik szállodájában találkoztak.

Ez a terület egy különleges turisztikai régió Észak-Koreában, valószínűleg nincs is párja a nagyvilágban. Sokak szerint a koreai félsziget legszebb gyöngyszeméről van szó, csodaszép tájakkal, hegyi tavakkal, rengeteg vízeséssel, ezeréves templomokkal, kiépített erdei utakkal és minden igényt kielégítő szállodákkal és egyéb szálláslehetőséggel.
Ezeken a találkozókon kívül mégsem nyüzsögnek errefelé a turisták, évek óta nagyon csendes ez az eldugott vidék.
De nem volt ez mindig így.

Otthonról nehéz elképzelni, de itt Dél-Koreában hétvégenként nem csupán az utakon, de a hegyi ösvényeken is hömpölyög a tömeg. Errefelé életforma a kirándulás, kicsik és nagyok, de még a legidősebb korosztály is imád túrázni és hegyet mászni.
(Igaz, hogy itt ötször annyian élnek, mint Magyarországon, de mégis sokkal nagyobb arányban látunk hátizsákos kirándulókat, mint odahaza.)

Nem véletlen tehát, hogy a dél-koreai Hyundai cég óriási üzleti potenciált látott ebben a határhoz közeli érintetlen gyönyörű tájban. 1998-ban az akkori nagy vezérrel, Kim Jong Illel lepaktálva, több millió dollár értékben épített ide szállodákat, turistautakat, golfpályát és egyéb vendégcsalogató háttérintézményeket. Cserébe 50 évre szóló monopóliumot kapott az ide irányuló turistautak szervezésére, nyereségadó helyett pedig 50 dollár per turista összeget fizetett az északi vezetés kasszájába.

És a biznisz valóban beindult, özönlöttek a turisták, elsősorban délről, de a tengeren túlról is. Évente, több mint 300 ezer dél-koreai jött északi levegőt szívni, a Kim rezsim pedig több millió dollárt vágott zsebre ezért a különleges vendéglátásért (amiből aztán tudott fegyverkezni és a déli szomszédot megfenyegetni...).

Természetesen csak szervezett csoportos utazás jöhetett szóba; a régió hermetikusan lezárt terület volt, amolyan béke szigete a katonai diktatúrában.
Telefont, bizonyos objektívméret feletti fényképezőgépet, távcsövet, laptopot nem lehetett a bőröndbe csomagolni, ezenkívül minden turista csak a nyakában lógó igazolvánnyal együtt közlekedhetett és a kijelölt zónát sosem hagyhatta el.
Aztán mégis megtörtént a baj, 2008-ban egy dél-koreai asszony nem volt eléggé elővigyázatos, tiltott területre tévedt és szegényt azonnal lelőtték a lesben álló északi katonák.
Ezzel véget ért az idill, a déliek már nem jöttek többé.
Időközben a két ország közötti amúgy is gyenge lábakon álló kapcsolat még tovább romlott. A szokásos macska-egér harc odáig fajult, hogy a berágott északiak 2010-ben elfoglalták a déli tulajdonban lévő épületeket és a Hyundai céggel kötött megállapodástól is egyoldalúan visszaléptek.

Ez a múltheti találkozó ismét egy reménysugár, a déliek még sosem hittek annyira az újraegyesítésben, mint mostanában.
De a kiszámíthatatlan északi vezetés garantálja, hogy mindez egyelőre az álmok szintjén maradhasson.

Első blikkre nem is gondolnánk, hogy Észak-Koreában készültek ezek a fotók: