A hatvan évvel ezelőtti háborún kívül a japán megszállás ejtette Koreán a másik súlyos (és maradandó) történelmi sebet.
Az 1910-től a második világháború végéig tartó időszak alatt a japánok a félsziget ásványkincseit kiszipolyozták, általánosak voltak a földelkobzások, de a gazdasági kizsákmányoláshoz hasonló mértékű volt a kulturális elnyomás is. A koreai szellem és kultúra totális eltiprása volt a cél. A megszállás idején megtiltották az iskolákban a koreai nyelv használatát, a koreaiakat japán nevek felvételére és a japán császárra tett hűségesküre kötelezték. Lerombolták a templomokat és a helyükbe sintoista szentélyeket emeltek. A hagyománytisztelő koreai emberek nem viselhettek hanbok-ot, helyette japán népviseletbe kellett bújniuk, de még a harcművészetek gyakorlásáért, a népi játékokért is büntetés járt.
Háborús bűnök ezrei köthetők ehhez az időszakhoz: tömeggyilkosságok és kivégzések, nemi erőszak, fosztogatás és éheztetés.
A 35 évig tartó megszállás borzalmaira már csupán a legidősebb korosztály emlékezhet, de Dél-Koreában nagy figyelmet fordítanak arra, hogy az ország tragikus sorsát a fiatalabb generáció is megismerhesse. Ennek is köszönhető, hogy nehezen csillapodik a koreaiakat jellemző Japán-ellenesség (ez a szerényebb megfogalmazás...), olyannyira, hogy ezek a történelmi sérelmek a napi politikát is befolyásolják.
Japán nacionalista politikusok például mind a mai napig nem hajlandóak elismerni a megszállás alatti atrocitásokat, sőt, úgy vélik, hogy a szigetország valójában kifejezetten pozitív hatással volt Korea gazdasági fejlődésére. A japán politikai vezetés ugyanakkor a két ország diplomáciai kapcsolatainak normalizálódása óta a megbékélésre törekszik, az elmúlt másfél évtizedben az összes tokiói miniszterelnök bocsánatot kért már a japán megszállás alatti szörnyűségekért.
Egy 1965-ös megállapodás értelmében Japán kollektív kártérítést fizetett Dél-Koreának, melynek összege akkori áron közel 800 millió dollárra volt tehető, s ami elsősorban adományok, illetve kedvezményes hitelek keretein belül valósult meg. Emiatt a megszállás károsultjai hiába folyamodnak pénzügyi kárpótlásért, jogilag nincs lehetőségük semmilyen fajta egyéni kompenzációra.
A japán bíróság nemrég elutasította annak a 35 idős dél-koreai asszonynak a keresetét is, akiket a japán hadsereg prostitúcióra és katonai szolgálatra kényszerített. Pedig a történelmi kutatások szerint legkevesebb 200 000-re becsülhető azoknak a nagyrészt koreai (kisebb részt tajvani, kínai, filippinó és indonéz) nőknek a száma, akiket a japán hadsereg bordélyaiban ún. "comfort women"-ként fogva dolgoztattak.
Idén májusban nem csupán itt Koreában, hanem a nemzetközi sajtóban is nagy vihart kavart Osaka polgármesterének nyilatkozata. Toru Hashimoto azzal érvelt, hogy Japán háborús éveiben az ázsiai nők prostitúciós “munkába” állítása szükséges volt a katonai fegyelem fenntartásához és biztosította a katonák szükséges pihenését.
A két ország marakodását és egyúttal Korea büszkeségét jól jellemzi az is, hogy a nemzetközileg használatos Japán-tenger elnevezés helyett Koreában Keleti-tengernek nevezik a félszigetet ölelő vizeket.
Bálintnak is éppen ebbe a történelmi korba kalauzoló könyv a mostani kötelező olvasmánya - két tizenéves koreai kisgyerek viszontagságai a japán megszállás idején- , sokat mesél róla, így mi is ebben a témában szerveztünk a hétvégére múzeumlátogatást.
Országszerte tucatnyi emlékhely mutatja be a megszálló japánok által elkövetett rémtetteket, ilyen többek között a Seodaemun Börtönmúzeum is:
a női börtönben a női mártírokról emlékeznek:
a börtön udvarán található "tornaterem", a szűk cellákból ide vezényelték ki a rabokat és kötelezték testmozgásra, szigorúan egymástól elválasztva:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése